Márkus László és a szegedi
Hotel Piano
Szállodánk több mint 100 éves épülete az évszázadok során többször is gazdát cserélt. A lakók között találjuk Márkus Lászlót, az ismert színászlegendát, aki gyerekkora egy részét töltötte a ház falai között.
Kevesen tudják, hogy Márkus Lászlónak, a 20. századi magyar színház- és filmművészet kimagasló alakjának erős szegedi kötődése volt. Gyerekkorának meghatározó éveit Szegeden az édesapjánál töltötte, aki jómódú vállalkozóként gyönyörű otthont teremtett második feleségének és kislányának, valamint az első házasságából született fiának, Lacinak. Márkus László a háború végén költözött édesapjához, és kiváló tanárok segítségével a hetedik, nyolcadik osztályt itt fejezte be magántanulóként. Nemsokkal ezután Szegeden kezdte el bontogatni színészi tehetségét.
Szállodánk épülete valamikor a múlt század közepén
És hogy mi köze van ehhez a Hotel Pianónak, a Petőfi S. sgt. 4.sz alatt található patinás kis szállodának? Igen! A tehetős otthon, ahol a Márkus család élt, az ez az épület, amely évtizedek óta szállodaként működik. A 100%-ig hiteles információ véletlenek sorozatának köszönhető. Új kolléganőt vettünk fel, aki elújságolta egy ismerősének, hogy hol dolgozik, mire az ismerős elkezdte mesélni, hogy az ő nagynénje ebben a házban volt nevelőnő a Márkus gyerekek mellett. Sajnos a nagynéni már nem él, hogy személyesen mesélte volna el élményeit, de a család rendelkezésünkre bocsátotta Gróf Gizella fotóit és néhány levelét, és mi izgatottan fedeztük fel az akkori lakóház és a mai szálloda beazonosítható pontjait; a kandallót a mai recepció helyén, mellette kétoldalt az ajtók még eredetiek; a gyerekszobát, melynek erkélye ma is ékköve szállodánknak, a szobából pedig lakosztályt alakítottunk ki; az udvari teraszt, amely egykor pompás reggelik és ebédek helyszíne volt; a rózsakertet a belső udvarban,
A Márkus gyerekek, Vera és Laci 1941-ben az udvaron
A fotók jómódról, eleganciáról és mindemellett harmóniáról, meghittségről árulkodnak. Hisszük, hogy ez a szellemiség a mai napig átjárja a szobákat és az egész épületet. Nem véletlenül szoktuk mi is és vendégeink is gyakran mondogatni, hogy „Ennek a háznak lelke van”.
Meghitt családi ebéd, boldog felnőttek, vidám gyerekek
Márkus László
(1927.06.10. Budapest – 1985.12.30. Budapest)
Márkus László a 60-as 70-es évek ünnepelt komikusa. Sokan emlékeznek rá Csehov Három nővérének kabarétréfájából, amelyben Haumann Péterrel és Körmendi Jánossal együtt formálták meg a már ikonikusság vált figurákat. Olyan emlékezetes alakításokat tulajdoníthatunk neki, mint Shakespeare III. Richárdjának Buckingham hercege, Molnár Ferenc darabjából ismert Norrison bankigazgató, a Meztelen diplomata (1963) Felix Martinja vagy A tizedes meg a többiek (1965) jó étvágyú német tisztje. Márkus Lászlónak szenvedélye volt a színjátszás, egész életét, lényét átjárta a színház iránti imádat és alázat. Élete során Kossuth- és háromszoros Jászai Mari-díjjal tüntették ki, kezdetben azonban senki nem hitte azt, hogy az álmodozó, gyenge iskolai teljesítményű fiúcskából később az ország ünnepelt színésze lesz.
Márkus Lászlót már gyerekkorában jobban érdekelte a filmszínházak csillogó világa, mint az iskola, így nem csoda, hogy a tananyag nem tudta lekötni. Rossz tanulóként könyvelték el az örökmozgó gyereket, aki iskoláról iskolára járt. Szülei válását követően Márkus édesanyjával Budapesten maradt, míg édesapja Szegeden kezdte újra életét. Az új egzisztenciát kialakító Márkus Endre a városban fényűző házat építtetett, Szeged-Alsóvárosban pedig fatelepeket és malmokat vásárolt. A kis Laci szülei különélése ellenére sok időt töltött Szegeden apja új családjával, és élete végéig kedves emlékként tekintett vissza a Szegeden töltött gyermekkéveire.
Színészi szárnybontogatásait is a városnak köszönhette. A Szegedi Nemzeti Színház akkori igazgatója, Lehotay Árpád színiskolát nyitott, ahol esténkét magánórákat adott Márkusnak. A kis Laci „hóbortját” édesapja anyagilag finanszírozta, ugyanakkor mélységesen ellenezte azt, hogy a későbbiekben hivatásos színészként helyezkedjen el, így a szülői tanító szándék nyomására a nappalokat apja malmában kellett töltenie, mint inas. Lehotay, aki kezdetben csak az anyagi haszon miatt foglalkozott a „Márkus fiúcskával”, idővel felfedezte a benne rejlő tehetséget, és kemény munkával elkezdtek a fiú rossz beszédtechnikáján és hatalmas lámpalázra való hajlamán dolgozni. Így első hivatalos fellépésére a 1945-ben a Szegedi Nemzeti Színházban került sor, Zilahy Lajos Tizenkettedik óra című darabjában alakította a vívómester legényét.
A kis szerepeket egyre nagyobbak követték, majd Szegedről Debrecenbe került, ahol a színész saját bevallása szerint élete egyik legszebb időszakát tölthette a Csokonai Színházban. 1957-ben Budapestre, a Madách Színházhoz csatlakozott, ahol 25 éven keresztül állt színpadra. Egészen haláláig a színjátszásnak élt, még az 1975-ben diagnosztizált leukémia sem tudta színészi elhivatottságától eltántorítani. 1985-ben a szilveszteri kabaréműsor felvétele után öltözőjében, színésztársai körében hunyt el.
Márkus László naplójegyzete is arról tanúskodik, hogy a nehézségek ellenére végig hitt a szerepeiben, önmagában, az életben: „Lehet, hogy szerencsém volt gyermekkoromban, sok olyan dolgon mentem keresztül, ami megedzett: az iskola, ahol belémoltották (zsidó) származásom miatt a félelmet az emberektől, a nagy adag kisebbségi érzést, ami aztán 1944-ben szépen törvényes szintre emelkedett, és nem is kellett illegálisan félnem. Tizenkét nyilastranszportban vettem részt anyámmal, hol elvittek, hol hoztak, hol a Duna-part felé tereltek, majd az utolsó pillanatban vissza. Istenem! Mennyi mindennel táplálták az én kisebbségrendűségi érzéseimet!… a kövérségem gyerekkoromban, femininségem régentől napjainkig, mind-mind remek talaj volt a gátlásosság kivirágzásához. Megfogadtam, hogyha én mindezek ellenére elérek valamit, akkor rettentően örülni fogok az életnek és annak, hogy a pokolból kijöhettem…Én ezt sorsszerűnek érzem. Az a feladatom, hogy a humánumot, a kedélyt, azt optimizmust átsugározzam az emberekre. Ha csak azokban a szerepekben sikerült, amiket a nézők szerettek, már eddig is érdemes volt élnem, és megháláltam a sorsnak azt, hogy életben maradhattam.”
